1. fejezet

Hopelessly - Lily Pattinson

- Denise! Ébresztő! - hallottam meg Samantha hangját lentről.
- Denise! Denise! Denise! - ugrált rajtam a húgom.
- Maggie, kérlek szállj le rólam.. - nyöszörögtem a párnámba.
- Megyünk a suliba! - huppant le mellém.

Vége a nyárnak. Hihetetlen, hogy ilyen hamar véget ért a szabadság. Már ha annak lehet nevezni, hogy be voltam zárva szinte egész végig ebbe a tetves házba. De legalább nem kellett elviselnem a tanárok folyamatos csesztetését az öltözködésem miatt. " Hogy nézel ki Denise Richards? Beszélni fogod az apáddal..." - de utálom a magyar tanárnőmet. Elhízott egyedülálló harmincas, akire már ráférne egy dugás, de komolyan. Tuti azonnal szebbnek látná a világot..

- Denise! Azonnal kelj fel! - nyitott be Samantha.
- Húzzál már ki innen.. - morogtam és felültem.
- Ne beszélj így velem, különben.. - kezdett bele a fenyegetőzéseibe.
- Különben mi lesz? - néztem rá gúnyosan. - Beárulsz apámnak? Sokra megyünk vele.. - fintorogtam és felkeltem.
- Gyere ki Maggie. - terelte ki a húgom összeszűkített szemekkel.

Tudtam, hogy csak fenyegetőzik, mert nincs szava ebben a házban. Egy megtűrt személy itt, csak azért, hogy Maggie ne legyen anya nélkül. De az én anyukámat senki nem tudja pótolni. Főleg nem egy bébicsőszből feleséggé avanzsált kis senki. Gyűlölöm Samanthát, amiért befurakodott a családunkba, de ő akarta apámat, hát megkapta. Most már ő sem szabadul. Kárörvendőn felnevettem és elindultam a fürdőmbe. Beálltam a nagy, egész alakos tükör elé nézegetni kezdtem magam. Megint nem barnultam semmit, milyen meglepő. A bőröm hófehér volt, néhol lila foltokkal megspékelve, hát ezt teszi az emberrel az éjszakai élet. Utálom a testem, minden egyes négyzetcentiméterét gyűlölöm, amiért tetszik Neki. Megpróbáltam már mindenféle taktikát, hogy elcsúfítsam magam, még a mértéktelen zabálással is, de amint megjelent rajtam csupán egyetlen egy deka felesleg is, Ő azonnal rám parancsolt, hogy járjak le a konditermünkbe. Persze próbáltam dacolni és sokszor hányásig tele ettem magam, de csak kemény büntetést kaptam amiért nem tettem, amit mondott. Senki nem ismer igazán, senki nem tudja, hogy mi is történik velem, kivéve Mandy-t. Ő az egyetlen igaz barátom, aki mindenről tud. Tudja, hogy miért viselkedem így, hogy miért viselek szakadt sokat mutató ruhákat és miért vagyok ilyen elutasító a világgal szemben. Nincs mit tenni, én vagyok az iskola réme Mandy-vel együtt, elnevettem magam. Na, ideje készülődni, mert sosem érek oda Mandy-hez.

Megmostam az arcom és megborzoltam a hajam - nem szeretek fésülködni - elővettem egy rövid farmernadrágot és egy rövid trikót. Gyorsan fekete sminket varázsoltam magamra és elővettem egy bokacsizmát. Pár ékszer és kiegészítő után készen is voltam. Előkaptam egy nagyobb fekete válltáskát, beledobtam pár cuccom és leindultam.

- Maggie kész vagy? - álltam meg a konyhában.
- Hogy nézel ki Denise. - nézett rajtam végig Samantha.
- Pont így. - feleltem flegmán. - Na, mehetünk Maggie? - türelmetlenkedtem.
- Szerintem szép vagy. - mosolygott rám kedvesen a húgom és felállt az asztaltól, befejezve a reggelit.
- Nem kell, hogy elvidd, mennem kell vásárolni, majd kiteszem a sulinál. - fogta vissza Maggie-t.
- Arról volt szó, hogy én fogom vinni suliba. - vontam fel a szemöldököm kérdőn.
- Majd viszed holnap. - vágta rá Sam.
- Hát jó - sóhajtottam nagyot. - Vigyázz magadra prücsök, szeretlek. - adtam puszit Maggie-nek.
- Én is szeretlek. - bújt hozzám.
- Cső Samantha. - intettem neki és kifelé indultam.

Még a nyáron kaptam egy kocsit apámtól, cserébe amiért egyik este túl  durva volt. Ha elsírom magam, akkor másnap mindig kapok valamit "engesztelésképp", amiért nekem nem volt jó. Mintha bármikor is élveztem volna, eléggé abszurd. De mára már legalább van annyi eszem, hogy kihasználjam. Ha ő kihasználja a testem, én kihasználom a pénzét. Mostanra már beletörődtem a sorsomba, végtére is az én hibám ez az egész. Túlzottan hasonlítok az anyámra, akit még mindig szeret. Legalábbis ezt mondta azon az estén mikor először jött át a szobámba. Soha nem felejtem el, a kilencedik szülinapomon volt. Boldog voltam, mert itt lehetett az összes barátom és ez volt közel egy éve - anya halála óta - , hogy jókedv volt a házban. Nem értettem, hogy mi is történik velem pontosan, csak azt, hogy nem akartam....

- Áhh.. - kiáltott Mandy mikor meglátott. - Ez a kocsi tényleg kurva jól néz ki! - ugrált.
- Halkabban nem lehetne? - nevettem és megálltam mellette.
- Mit nem adnék, ha ilyen autóm lenne. - sóhajtozott és beült az anyósülésre.
- Ezt inkább hagyjuk. - motyogtam.
- Ne haragudj bébim, nem úgy értettem. - simította meg a karom, amitől kirázott a hideg.
- Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám! - kaptam rá mérgesen a tekintetem.
- Ne rajtam töltsd ki a dühöd Denise! - figyelmeztetett.
- Annyira sajnálom. - vettem mély levegőt, hogy megnyugodjak.
- Mi volt tegnap? - kérdezte halkan.
- Vasárnap, mi lett volna. - rántottam meg a vállam.
- Hülye, nem úgy. - pislogott felém aggódon. - Ha jól tudom tegnap volt valami össznépi risza a városházán.
- Kettőkor keltett. - morogtam az orrom alatt.
- Akkor nem úsztad meg. - rázta a fejét szomorúan.
- Ne is beszéljünk róla. - túrtam a hajamba idegesen. - Inkább nézd meg a kesztyűtartót.
- Ajándék? - nevetett fel cinikusan.
- Valószínűleg, mivel megjegyeztem, hogy bűzlik a piától. - kanyarodtam be a suli parkolójába.
- Egy köteg lóvét hagyott itt. - vette elő vigyorogva.
- Ezt nem hiszem el, szánalmas. - állítottam le a kocsit.
- Megint megpróbál megvásárolni. - dobta vissza a pénzt.
- Az a baj, hogy én meg hagyom magam. De kell a pénz, csak egy kicsit kell még kibírnom. Ha meglesz az ötezer, lelépünk a picsába. De minimum annyi kell, mert Maggie-t nem hagyom itt neki. Őt nem fogja bántani. - szorítottam még mindig a kormányt és dühösen néztem magam elé.
- Nyugi bébim, sikerülni fog. - ölelt át barátnőm.
- Na, menjünk. - pislogtam nagyokat és kiszálltam.

Mint mindig most is megbámultak minket. A két feltűnési viszketegségben szenvedő ribanc. Mondják rólunk a hátunk mögött, pedig mi  - ellentétben azokkal, akik ezt terjesztik - még nem voltunk meg senkinek a suliból. Mandy még tartogatja magát a Nagy Ő-nek, én meg.. én meg én vagyok, és kész. Mindenki megbámulta a kocsimat, hiába egy Peugeot cc cabrio, fekete színben az már kocsi. Nem úgy, mint a sok velem egykorú csotrogánya. Bementünk az épületbe, ahol végre kellemesen hűvös volt a kinti időjáráshoz képest. Szeretem ezt az iskolát, valamiért megfogott a hatalmas, régi épülete, ahol sok olyan üres terem van, ahol el lehet bújni a kíváncsi tekintetek elől. Persze mindezt mások is tudják és ki is használják, előfordult már párszor, hogy rányitottunk valakikre Mandy-vel, ahogy épp kefélnek szünetben, de nem igazán szokott érdekelni minket. Röhögve tovább megyünk és keresünk egy másik termet.

- Sziasztok lányok! - lépett mellénk Clark, az iskola rossz fiúja, aki egyben az ügyeletes szépfiú is
- Helló, Clark. - köszöntem neki érdektelenül.
- Szia Clark. - sóhajtott nagyot barátnőm, amire azonnal felé kaptam a tekintetem.
- Mit csinálsz ma Mandy? - mosolygott rá az " ellenállhatatlan Clark Jensen vagyok " mosolyával.
- Még nem tudom. - felelte a haját csavargatva Mandy.
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk suli után meginni valamit? - kérdezte miközben végig nézett rajta és rákacsintott.
- Denise? - nézett rám reménykedve, mintha nekem kéne elengednem.
- Ma úgy volt, hogy együtt megyünk haza. - néztem a szemébe elszántan.
- Akkor gyere velünk te is Denise! Nem probléma! Meghívlak titeket valamire a Rouge-ban. Na? - pislogott felém csábosan, de engem valahogy nem győzött meg.
- Kérlek.. - suttogta Mandy.
- Hát jó. - feleltem kelletlenül.
- Akkor suli után a parkolóban. - kacsintott Clark és mosolyogva ott hagyott minket.
- Kösziköszikösziköszi! - ujjongott Mandy.
- Azt hiszem valamit elfeleljetettél elmesélni. - sziszegtem neki mérgesen.
- Majd következő szünetben elmesélem. - ugrált el mellettem, mert neki kémiája lesz, nekem meg magyarom.

Hihetetlen, hogy mik történnek, ráadásul a legjobb barátnőm elfelejt szólni róla, hogy a suli nagymenőjével kavarog. Nekem ez gyanús. Valami itt nem stimmel, Clark soha nem érdeklődött irántunk, mindig is Meredith és a többi pompom lány társaságában lógott vagy a többi focistával. Soha nem vegyült a "pórnéppel".
Besétáltam a terembe és leültem leghátra. Bár nem vagyunk jóba Miss Maddisonnal, attól még jó vagyok magyarból, és ezt sosem tagadta ő sem. Éppen ezért szeretek odafigyelni arra, amit mondd, sőt még jegyzetelni is szoktam. Előpakoltam egy vonalas füzetet meg egy tollat és készen álltam az órára.

Mikor belépett a terembe végig mért minket, majd szélesen elmosolyodott amikor megpillantott. Most azért vigyorog mert kitalált valamit, amivel bosszanthat, vagy csak szimplán örül neki, hogy még élek, ezzel is biztosítva neki, hogy lesz egy értelmes ember ebben az osztályban, aki érti, hogy miről magyaráz.

- Szép reggelt tizenegy "A" osztály!  - pakolt le az asztalára.
- Jó reggelt Miss Rice! - köszönt egyszerre mindenki, kivétel engem.
- Remélem jól telt a nyaratok, de jobb lesz ha az eszetekbe vésitek, hogy vége van. - mosolygott negédesen. - Ugyanis lapokat elő! Röpdolgozat.Kíváncsi vagyok, hogy ki mennyit olvasott el a kötelező olvasmányokból!
- Ne szívasson már! - horkant fel Richie, az osztály egyik szószólója, ha henyélésről van szó.
- Richard, ne a szád járjon, hanem a kezed. - szólt rá a tanár.

Számítani lehetett erre, hiszen minden évben eljátssza ugyanezt. Éppen ezért elszoktam olvasni az összes kötelező olvasmányt az iskola kezdetének első napjára. Nyugodt voltam, mert szerettem itt lenni. Ez a hely volt az egyetlen hely, ahol biztonságban voltam. Itt akármilyen piszkálódásnak is voltam kitéve, legalább senki nem tudta, hogy mi zajlik velem otthon. Ide el tudtam menekülni délutánonként, ha rosszul éreztem magam a házban, amit én csak a rémségek házának hívok. Délutánonként vissza szoktam járni rajzolni, a tanárom szerint a rajzaim fenomenálisak és csodásan kialakult a stílusom, ami ilyen korban nagy szó. Számomra nem volt stílus az, hogy fekete-fehéren rajzolok az érzéseimről. Általában egy férfi a rajzaim főszereplője, aki eltorzult arccal vágyakozik egy lány után. Erősen szexuális töltetűek a rajzaim, de kivétel nélkül megmenti a lányt valaki. Talán a tudatalattim teremtett egy őrangyalt, aki a vásznon mindig időben tűnik fel és előbújik a sötétségben a fényesség apró szikráját magával hozva.

- Denise Richards! Tedd le a tollad, hányszor mondjam még?! - összerázkódtam a hangtól és felnéztem a lapomról. - Csodás rajz, de nem rajzórán vagyunk. - morogta a tanárnő és elvette a lapom.
- Ezt nem hiszem. - roskadtam le a padra.

Utálom mikor annyira belemerülök az ábrándozásba, hogy rajzolni kezdek. Ilyenkor észre sem veszem és a kezem önálló életre kel. Az óra további részében csendben meghúztam magam és jegyzeteltem. Nem akartam, hogy még ennél jobban a nevetség tárgya legyek a mai nap folyamán, ennyi éppen elég volt.

Denise autója: Peugeot cc cabrio

Megjegyzés: Ennyi lenne ízelítőnek, remélem tetszeni fog Nektek a történet. A későbbiekben hosszabb fejezetek várhatóak.